Nagyon nehéz a súlyosan elhízott kislányok élete, szó szerint. Így, vagyis nehezen mentem le életem első tájékozódási futó edzésére tízévesen Szegeden a Vasutas Sportpályára, az egyetlen sportklubba, ahol az akkori testalkatommal is szívesen fogadtak. Sőt, néhány héttel később már versenyen is indulhattam, igazi versenyen, igazi tájolóval és térképpel. Nehéz volt végigvergődni a homokos alföldi terepen, emlékszem, a befutó szakaszon fújtatva küzdöttem, mert a kordon mellett sorban álltak a nézők és ciki lett volna lassan futni. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy egy kedves néni azonnal hangos szurkolásba kezdett, ahogy meglátta habtestemet előbukkanni az erdőből: „Hajrá kislány, gyerünk-gyerünk, meg tudod csinálni, ügyes vagy, csak így tovább.” Aztán még odajött a célban és azt mondta csak nekem: „Ha ilyen szépen küzdesz, meglátod, leolvadnak azok a kilók.”
Nagyjából húsz év múlva, a pár hónapos gyermekemet babakocsiban tolva indultam el egy városligeti futóversenyen. Kegyetlenül nehezen ment, a befutóhoz érve már minden porcikám sajgott, de ciki lett volna belesétálni, úgyhogy küzdöttem, mint malac a jégen, amikor felharsant a járdáról megint egy kedves hang: „Gyerünk kismama, gyerünk, meg tudod csinálni, így kell ezt.” Majd buzdítani kezdte a mellette állókat, hogy tapsoljanak a babakocsis anyukának, mert neki most nagyon nehéz. Képzelhetitek, ez a taps, no meg a hormonok megtették hatásukat, szárnyakat kaptam, miközben záporoztak a könnyeim.
Megint tíz év eltelt, és Aszófő-Pécsely-Vászoly szakaszon vánszorogtam felfelé a Mellrákfórum Ultrabalaton csapatában. A váltóponton keresztülhaladva rá kellett kapcsolni, mégis, hogy nézne ki, hogy olyan a mozgásom, mint öreganyámnak. Annyira ki voltam már készülve, el is felejtettem a bokámon az orthézist, amit sérülés miatt viseltem. És ebben a kikészültségemben egy felbecsülhetetlen értékű hangot hallottam megint. „Hajrá-hajrá, ez igen, te aztán nem adod fel, óvatosan azzal a bokával!”
Mindhárom alkalommal, bár ő nem is ismert engem, ugyanattól az embertől érkezett a szurkolás. Aki néhány hete fizikailag elment közülünk, de az elménkben tovább él. Szeretettel biztat, és amikor rajtakapom magam a túlevésen, kissé oldalra fordított fejjel, hunyorogva figyelmeztet, hogy megbeszéltük, hogy negyven felett elfelejtjük a nagytányért, majd kacagva hozzáteszi, hogy ötven felett még a kistányért is. Isten veled Monspart Sarolta, hangod a szívünkben örökké él!
