Azok a vezetők, akik képesek megmutatni sebezhető oldalukat, például bevallják, ha hibáztak, tudnak segítséget és elnézést kérni, képesek kimondani, ha nem tudják minden kérdésre a választ, könnyebben elnyerik mások bizalmát és eredményesebbek a munkájukban.

Először talán paradoxonnak tűnhet ez a jelenség. Hiszen hiedelmeink szerint abból az emberből válik erős vezető, aki sebezhetetlen, következésképp képes megvédeni az általa vezetetteket minden bajtól. Az emberek többsége úgy véli, hogy ha a vezetők bevallják, hogy hibáztak, akkor gyengének; ha segítséget kérnek, akkor inkompetensnek; ha nem tudják az összes választ, akkor pedig felkészületlennek tűnnek. Hogyan lehetséges mégis, hogy az ellenkezője történik?

David Whyte, kortárs angol-ír költő szavai segítettek nekem megtalálni a logikus magyarázatot: “A sebezhetőség nem gyengeség, vagy egy elfedendő hiba, vagy valami olyasmi, amit meg kell tanulnunk leküzdeni. A sebezhetőség nem választás kérdése. A sebezhetőség egy szüntelenül jelen lévő, felszín alatti áramlása a természetes valónknak.”

 Számomra azt a felismerést hozta a fenti gondolat, hogy mivel a sebezhetőség olyan alapvető emberi jellemzőnk, mint a hajszín, a szemszín vagy az étvágy, kinek ilyen, kinek olyan, de mindenkinek van – így pont az az ember válik hiteltelenné és megbízhatatlanná, aki azt akarja láttatni embertársaival, hogy neki nincs, vagyis ő teljes mértékben tökéletes.   

 Mit csinálnak a sebezhető vezetők?

 Az eredményes vezetők megértik, hogy a sebezhetőség fontos tényező a vállalati kultúrában, hiszen sebezhetőségünk vállalása a nyílt és ítélkezésmentes kommunikáció alapja. Ez táplálja a legerősebb kapcsolatokat, amelyek hozzásegítik a szervezetet az igazán eredményes működéshez.

Amint a vezetők felhagynak sebezhetőségük takargatásával, a kollégák is hasonlóképpen fognak tenni, ami megkönnyebbülést hoz és rengeteg energia szabadul fel a csapatban. Pontosan honnan szabadul fel ez az erő?

• Nem kell a hibák takargatásával és a védekezéssel foglalkozni.
• Bátran lehet beszélni a félelmekről és bizonytalanságokról.
• Nyugodtan meg lehet kérdőjelezni önnön fontosságunkat, öniróniával mosolyt csalni az arcokra.
• El lehet mesélni örömeinket és bánatunkat is a kollégáknak, ha kedvünk van hozzá.
• Nyugodtan lehet segítséget kérni és elfogadni.
• Le lehet tenni a páncélunkat és megmutatni, kik vagyunk valójában.

 Ha a fentiek megvalósulnak, jelentősen csökken a szervezeti feszültség és stressz, növekszik a kreativitás és innováció szintje. Ráadásul a mélyebb kapcsolódások következtében csökken a vállalatban a fluktuáció. 

 A fentiek tükrében elmondható, hogy a sebezhetőségét bevállaló vezető megkönnyebbülhet, hiszen nem kell abban a feszítő kötelezettségben élnie, miszerint neki kell az elsőnek lennie a legjobb ötletekkel, vagy mindig tudnia kell a választ az összes kérdésre.

 Azt gondolom, hogy a világnak eddig talán még soha nem tapasztalt szüksége van együttérző, empatikus és bátor vezetőkre, akik sebezhetőségüket felvállalva bizalmat ébresztenek, maguk köré vonzanak másokat és az önálló entitásokból közösséget kovácsolnak.

 Ha szeretnél erről a témáról bővebben hallani hiteles vezetőktől és egy jót beszélgetni, tarts velünk a Vagány Vezető program által szervezett, sebezhetőségről szóló meetup-on 2021. június 2-án 17:30-19:00-ig. Az esemény díjmentes, de regisztrációhoz kötött. Itt tudsz regisztrálni:  https://vaganyvezetok.hu/sebezhetoseg-meetup/ 

Nagyon nehéz a súlyosan elhízott kislányok élete, szó szerint. Így, vagyis nehezen mentem le életem első tájékozódási futó edzésére tízévesen Szegeden a Vasutas Sportpályára, az egyetlen sportklubba, ahol az akkori testalkatommal is szívesen fogadtak. Sőt, néhány héttel később már versenyen is indulhattam, igazi versenyen, igazi tájolóval és térképpel. Nehéz volt végigvergődni a homokos alföldi terepen, emlékszem, a befutó szakaszon fújtatva küzdöttem, mert a kordon mellett sorban álltak a nézők és ciki lett volna lassan futni. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy egy kedves néni azonnal hangos szurkolásba kezdett, ahogy meglátta habtestemet előbukkanni az erdőből: „Hajrá kislány, gyerünk-gyerünk, meg tudod csinálni, ügyes vagy, csak így tovább.” Aztán még odajött a célban és azt mondta csak nekem: „Ha ilyen szépen küzdesz, meglátod, leolvadnak azok a kilók.”

Nagyjából húsz év múlva, a pár hónapos gyermekemet babakocsiban tolva indultam el egy városligeti futóversenyen. Kegyetlenül nehezen ment, a befutóhoz érve már minden porcikám sajgott, de ciki lett volna belesétálni, úgyhogy küzdöttem, mint malac a jégen, amikor felharsant a járdáról megint egy kedves hang: „Gyerünk kismama, gyerünk, meg tudod csinálni, így kell ezt.” Majd buzdítani kezdte a mellette állókat, hogy tapsoljanak a babakocsis anyukának, mert neki most nagyon nehéz. Képzelhetitek, ez a taps, no meg a hormonok megtették hatásukat, szárnyakat kaptam, miközben záporoztak a könnyeim. 

Megint tíz év eltelt, és Aszófő-Pécsely-Vászoly szakaszon vánszorogtam felfelé a Mellrákfórum Ultrabalaton csapatában. A váltóponton keresztülhaladva rá kellett kapcsolni, mégis, hogy nézne ki, hogy olyan a mozgásom, mint öreganyámnak. Annyira ki voltam már készülve, el is felejtettem a bokámon az orthézist, amit sérülés miatt viseltem. És ebben a kikészültségemben egy felbecsülhetetlen értékű hangot hallottam megint. „Hajrá-hajrá, ez igen, te aztán nem adod fel, óvatosan azzal a bokával!”

Mindhárom alkalommal, bár ő nem is ismert engem, ugyanattól az embertől érkezett a szurkolás. Aki néhány hete fizikailag elment közülünk, de az elménkben tovább él. Szeretettel biztat, és amikor rajtakapom magam a túlevésen, kissé oldalra fordított fejjel, hunyorogva figyelmeztet, hogy megbeszéltük, hogy negyven felett elfelejtjük a nagytányért, majd kacagva hozzáteszi, hogy ötven felett még a kistányért is. Isten veled Monspart Sarolta, hangod a szívünkben örökké él!

Gabriel García Márquez regénye, a Szerelem a kolera idején egyszerre állítja és meg is kérdőjelezi az egész életen át tartó szerelem létét. Az egyik főszereplő, Florentino Ariza számára Fermina Daza iránt táplált érzelmei semmit sem változnak az évtizedek során, míg Fermina Daza számára az öregkori és a fiatalkori Florentino Ariza szinte két különböző ember, az egyikbe fiatalon, a másikba idős korában lesz szerelmes.

Valahogy így vagyunk mi is a koronavírus előtti és utáni életünkkel. Vágyjuk, hogy visszakapjuk, de sokan nem hisszük, hogy az ugyanolyan lesz. Abban egyetértünk, hogy szerelmesek leszünk majd abba az életünkbe is, de azt minden bizonnyal másmilyennek fogjuk megélni. És nehezen tudjuk elképzelni, milyennek, és ez bizonytalanságot, félelmet és aggodalmat kelt bennünk. Nem is beszélve a gyászról, ami sok családnál megelőzi az új élet kezdetét. Kollektív traumát él meg társadalmunk, ami természetes módon különböző fizikai vagy emocionális tüneteket okoz. Most ez a normális, hogy itt-ott felbukkanó fájdalmaink vannak, vagy feszülnek az izmaink, esetleg nehezen kapunk levegőt, vagy ingerültek vagyunk, ne adj isten kiabálunk a családtagjainkkal, sírdogálunk vagy túlesszük magunkat, és még sorolhatnám. Emberek vagyunk, akik emberi reakciókat adunk a traumára. Szinte mindenki megtapasztalja ezeket, de van, aki életkörülményeiből fakadóan sokkal intenzívebben.

Egy középvezető így fogalmazta meg jelenlegi állapotát első online coaching ülésünkön: „Nap mint nap felkelek, vezetem a csapatomat, vezetem a háztartást, tanulok a gyerekekkel. De úgy érzem magam közben, mintha a valódi énem az ágyban maradt volna, és onnan figyelné, ahogy vánszorogva húzom magam után a beleimet.”

Hogyan tudott a coaching ebben a helyzetben segíteni?

1. Megkértem ügyfelem, bátran nézzen rá az ágyból arra az illetőre, aki vánszorogva húzza maga után a beleit. Milyen ő pontosan, mit érez, mit gondol? Mi az, ami sebezhetővé teszi őt? Hogyan tudja ezt megfogalmazni és megmutatni?
2. Mi kell neki ahhoz, hogy erőre kapjon? Hol vannak az ő erőforrásai? Mi az, amit a leginkább szeretne és hogyan tudom én őt ebben támogatni? Ki tudja még őt támogatni? Honnan nyeri az erejét, mi az, ami feltölti őt?
3. Mit kell ahhoz tennie, hogy az erőforrásait ki is tudja használni? Hogyan induljon el? Kitől, mit kérjen? Mit változtasson? Honnan fogja látni, hogy jó úton halad?

A fenti kérdésekre keresve a válaszait számos területet említett, többek között, hogy tudni kell beismerni, kimondani, hogy ez most nem egy jó világ. Következésképp nem kell neki három műszakban a tökéletes munkaerő-szülő kombót sugároznia. Most megengedheti magának, hogy néha panaszkodjon. És azt is megengedheti magának, hogy jól érezze magát még akkor is, ha nem tett meg mindent.

És lehet néha félni, mert ilyenkor ez természetes. És a bizonytalanság másra is gyengítő hatással van, nem csak rá. És nem lehet most úgy tervezni, mint azelőtt.

De, ami minden alkalommal szóba került, hogy számára a legmélyebb stabilitást és megnyugvást, biztonságot és örömet adó tényező a munka világában, az a kapcsolódás.

A fókuszáltság és produktivitás alapja számára a munkatársaihoz fűződő emberi kapcsolatainak minősége, háromszázhatvan fokosan. Hogy ott tudjon lenni nekik, amikor szükségük van rá, és neki is legyenek ott azok, akikre neki szüksége van. Hogy legyen kimondva, a beszélgetés nem időpazarlás, hanem a produktivitás alapja. Mert az emberek másképp dolgozzák fel a traumát – van, aki testi tüneteket produkál, mások az érzelmi kontrollt veszítik el -, de az empatikus meghallgatás minden megküzdési mechanizmusban kulcsfontosságú. Már az segít, ha van kinek elmondani, mit érzünk, hiába tudjuk, hogy ezek testünk és lelkünk traumára adott természetes reakciói, mégis félelmetes átélni, hogy ez történik velünk.

Természetes szükségletünk, hogy mindnyájan szeretnénk azt érezni, hogy ok-k vagyunk. Megerősítést kapni arra, hogy amit érzünk jelenleg, az természetes, ahogy reagálunk, az normális. Az empatikus meghallgatás ennek a folyamatnak az első lépése, és már önmagában képes enyhíteni a tüneteket.

Mi változott meg a coaching hatására?

A csapatértekezleteket és az egyéni megbeszéléseket is azóta rövid beszélgetéssel, támogató, odaforduló kérdésekkel nyitják. A válaszadást szívesen kezdi a vezető maga, ezzel mutatva, hogy nyugodtan lehet őszinte és valódi válaszokat adni, biztonságban van az is, aki megmutatja a sebezhetőségét. Csapatvezetőként az ő válaszainak mélysége és őszintesége határozza meg a normát. A csapattagok ezután pont annyira mennek mélyre, amennyire a vezető válaszait valódinak érzik.  

Az empatikus meghallgatás rituális percei megváltoztatni nem tudják a társadalmi traumát, de a bizonytalanság, félelmek és aggodalmak okozta tüneteket jelentős mértékben enyhítik. Együtt, egymásra odafigyelve könnyebb kivárni a régi-új életünk visszatérését, amibe ugyanolyan szerelmesek leszünk majd, bár minden bizonnyal másmilyen lesz, mint a régi.

T. István indulás előtt még egyszer a tükörbe néz. Szakálla gondosan nyírva, szemüveglencséje maszatmentes, öltözéke makulátlan. Mielőtt kilépne a bejárati ajtón, már felveszi a maszkot és gumikesztyűt. Nagyon vigyáz önmagára is, de egy kicsit mindig fontosabb számára, hogy másokra vigyázzon.

Fél órával nyitás előtt érkezik munkahelyére, ahogy a vezetőség elvárja. Marika, a takarítónő a reggeli köröket futja, mindent fertőtlenít. István távolságtartó Marikával. Az az igazság, hogy ebből a szempontból örül a vírusnak, mindig is kellemetlen volt számára közel menni az emberekhez.

Pontban kilenckor beáll a telefontartozékokat árusító üzlet pultja mögé, amely elé plexit rögzítettek, hogy védjék a vevőket. Néhány perc múlva érkezik is az első vevő. István széles mosollyal köszönti az ifjú hölgyet érdeklődve, hogy miben segíthet.

- Üvegfóliát szeretnék a mobilomra. – mondja a maszkos hölgy.

- Elvitelre vagy felrakjam önnek?

- Tegye rá, kérem.

István akkurátusan benyomkodja szemüvege alá a maszkját, nehogy lecsússzon közben, és gumikesztyűt is cserél, majd szolgálatkészen munkához lát. Szereti csinálni, minden idegsejtjével összpontosít. Alaposan körbe fújkálja a telefont fertőtlenítővel, többször letörölgeti, még az üvegfólia csomagolását is fertőtleníti. Majd kibontja és egyik kezében a fóliát tartva, másikban a telefont, alkarjával gyors mozdulattal feltolja a maszkját és mély levegőt véve hosszan ráfúj a kijelzőre.

- No de uram, mit csinál? -  kérdi a hölgy felháborodva.

- Mindig is így szoktuk, hogyan tudnám másképp leszedni a legapróbb porszemeket?

Te is észrevetted már, hogy milyen sokféle nézőpontból tudják az emberek utálni azokat, akik értékesítenek? Vagyis egymást? Lényegében mindegy, hogy melyik táborban és mit adunk el – és szerintem aki ma dolgozik valahol, bizony értékesít is egyúttal -, tutira kapunk lesajnáló, lekezelő, szánakozó véleményeket valamelyik másik táborból. És a világért sem szalasztjuk el a visszavágás lehetőségét, amint alkalmunk adódik rá. Kimondva vagy kimondatlanul, de nagyon tudjuk sajnálni azokat, akik mást és másképp adnak el, vagy a más dolog másfajta eladásának háttértámogatását végzik, például egy nagyvállalatnál.

Alapvetően három tábort különböztetnék meg most a munkavégzés kerete szerint, amelyek persze altáborokra bonthatók, de nézzük meg leegyszerűsítve ezt a három embercsoportot:

1. Vannak a vállalati falkában élő embertársaink, akik vagy közvetlenül értékesítik a vállalat termékét és/ vagy szolgáltatását, vagy hozzájárulnak az eladandó portéka előállításához vagy a falkatársak boldogulásához. Összességében vagy eladnak, vagy az eladást támogatják valamilyen formában. Napi 8 órában, ami a valóságban ritkán kevesebb 10-12 óránál, bérért és fizetésért, a vállalati hierarchiában többszinten tagozódó falkavezérekkel. Amikor ők kapnak egy kedves meghívást egy másik falkából, akár még kipróbálási lehetőséget is hozzá, legtöbbször mély felháborodásuknak adnak hangot. Nem is értik, hogy lehet úgy élni, hogy egyesek másokat zaklatnak azzal, hogy el akarnak nekik adni! Szörnyülködnek a pofátlanságon és a szerencsétlen vállalkozók vagy emelemesek lúzerségén.
2. A következő táborba a valamely termékcsoportban vagy szolgáltatásban vakon hívőket sorolnám, akik a Hálózat falkájához csatlakoznak és különböző network marketing eszközöket használnak boldogulásukhoz. Ők a frontvonalban, machetával vágják maguk előtt a bozótot, maguk állják a költségeket, vagyis saját kocsival, telefonnal, laptoppal, kipengetve az adókat és járulékokat, önállóan és néha hiú, néha megvalósítható álmoktól kábultan mámoros függetlenségben sajnálkoznak a vállalati katonákon, hogy szegényeknek milyen sokat kell dolgozniuk a fix fizetésért és cégautóért. Felvilágosító kampányokkal igyekeznek megmenteni őket a (nagy)vállalati kizsákmányolástól, miközben néha az éhhalállal küzdenek.
3. A harmadik táborban vannak a vállalkozók, akik lehetnek például vendéglátósok, kereskedők, tudásmunkások és egyéb szolgáltatók. Nekik is létkérdés az értékesítés, hiszen vásárlók hiányában felkopik az álluk. Hogy vannak ők azzal, amikor el akarnak nekik adni valamit? Nagyon utálják, hiszen ők borzasztóan elfoglaltak és különben is, mit gondolnak a nagyvállalati értékesítők, hogy honnan lenne nekik pénzük a túlárazott multik portékájára, amelyek azért olyan drágák, mert velük akarják megfizettetni a sok léhűtő, ingyenélő aktatologató bérét. Ha meg tőle vásárol a multi, le kell menni árban, mert olyan agresszív a beszerzés. Ha meg nem multi vásárol, akkor is le kell menni, mert manapság nincs a vevőknek pénze. És ha egy hálózatépítő kopogtat be a vállalkozó ajtaján? Na de kérem, mégiscsak hallatlan, hogy mindenféle termékbemutatókra járjon az ember, amikor éjjel-nappal dolgozik, hogy fenntartsa a mai körülmények között ebben az országban a vállalkozását! Hát kinek van itt ideje arra, hogy kínosan feszengve végihallgassa a telemarketingest meg az emelemest!

Ismerős? Természetesen te nem tartozol a fent említettek közé, tudom. Csak ha esetleg találkoznál valakivel, akinél felismerhető ezen attitűdök valamelyike, emlékeztetheted rá, hogy nyugodjon meg, mert az idegeskedés árt az egészségének. Másrészt fogadja el, hogy mindenki azt az utat járja, amelyet a legjobbnak tart, ezt érdemes minősítések nélkül tiszteletben tartani. És ha van kedve, figyelje meg, hogy más falkák tagjai hogyan értékesítenek, mert sokat tanulhat belőle.

Peace, love and respect!

Huszonhárom évesen volt egy furcsa álmom. A mai napig emlékszem rá. Egy stadion felső lépcsősorán álltam, mellettem egy nálam magasabb, mégis sokkal fiatalabb fiú, akihez erősen vonzódtam, de nem úgy, ahogy addig bárkihez. Ez a helyes srác körbemutatott a stadionon, fogta a kezem és azt mondta, hogy itt fogok holnap játszani.

Napokig agyaltam ezen az álmon, ez a fiú belém költözött. Be a gondolataimba, az érzéseimbe, jött velem mindenhová, érezni kezdtem őt. Mondtam a szerelmemnek is, hogy van ez az álomgyerek. Mondta, hogy ne már, az nem lehet, meg hogy még milyen fiatalok vagyunk, és mekkora felelősség, és az egyetem, meg hetek óta szinte minden estét végigbuliztunk, és hát nem üdítőt ittunk. Ilyet még gondolni se próbáljak meg, hogy valami gyerek költözött belém.

Másnap egy telefonfülkéből hívtam fel a nőgyógyász után. Mondtam neki, hogy már tizenegy hetes elmúlt, hallottam a szívdobogását. Néhány napunk van dönteni. Mire ő mondta, hogy jó, akkor majd bulizunk megint egy nagyot, mert elveszlek azonnal feleségül.

Szóval így lettem én egyetemista anyuka.

Attól a naptól kezdve egész más lett az életem. De egy dologról nem mondtam le. Muszáj volt menni táncolni. És itt ne délutáni társastáncra gondoljatok. Kábé havonta egyszer végigjártuk a város klubjait a barátaimmal, és hajnalig páros lábon ugrálva, teljes transzban, öt-hat órán keresztül táncoltunk. Mire hazaértem már világosodott, és ébredt a pici fiam. Annyira tele voltam élettel, hogy általában le se feküdtem délutánig.  

Ahogy teltek az évek, egyre ritkábbak lettek ezek az alkalmak, de azért egészen a járvány miatti korlátozásokig előfordult még velem ilyesmi.  De a COVID óta nem lehet elmenni táncolni. Meg máshová se. Sokszor úgy érzem, már nincs is kedvem, és hogy fogytán az erőm. Ilyenkor átgondolom, hogy milyen alternatívák vannak a feltöltődésre, amit a korlátozások mellet is lehet csinálni. Nekem a közösségek ezek. Beszélgetni, „együtt” lenni, meghallgatni és meghallgatást találni, még ha csak online is, de nagyon jó!

A húszéves fiam meg itthon írogatja a dalait. Már alig várom, hogy elérkezzen a nap, amikor elmehetünk végre a stadionba, és ő körbevezethet engem a felső széksorok között, körbemutatva, hogy holnap itt fog játszani a zenekarával.

***

Ha szeretnél része lenni egy támogató közösségnek, ahol sokat tanulsz majd magadról és a jóllétedről, tarts velünk Szupererő workshopunkon, amelyet Rácz Zsuzsa írónővel tartunk: http://www.communique.hu/szuperero-workshop/

 A szétfolyó idő

Érzed úgy néha (vagy gyakran...), hogy szétfolyik az idő, egyre nehezebb megtalálni az új célokat, motiválni magadat, -vagy másokat- optimistán tervezni- egyáltalán, tervezni?! Ki tud most tervezni, újratervezni, változtatni? Pedig épp most életbevágó lehet...

Talán ki tudtál újdonságokat próbálni, más dolgokat átalakítottál vagy többet csináltál a COVID óta. Az érzésed mégis az, hogy egyre nehezebb motiválni magadat és másokat is, a monotónia, a bizonytalanság felemészti a lendületet? Az izoláció, a home office, a munkahelyi és baráti társaságaink, személyes találkozásaink hiánya pedig rengeteg energiától foszt meg minket... Tudod, hogy pozitívan érdemes gondolkodni az előrehaladáshoz, az érzéseid mégis mások. Megállsz néha megvizsgálni, mit is érzel tulajdonképpen?

Számtalan oka lehet annak, hogy miért érzékeled a koronavírus miatt megváltozott életedben másképp az idő múlását. Talán az egész nap otthon lévő családtagjaid szüntelenül jönnek, hogy csak ezt légyszi, meg azt légyszi és ezzel kitöltődik a nap nagy része. Vagy a social mediából szűrő nélkül árad rád a millió inger, és csak megnézed egyből, ha már úgyis otthon vagy. Vagy a munkahelyedről keresnek meg újabb és újabb soron kívüli feladattal, mert most úgyis több időd van, ha nem kell bejárni. Vagy ha nincs munkád, akkor meg nagyon csábító a sok apró, egyből készre csinálható gyors feladat és a hosszabb lélegzetvételű, igazán fontos dolgokkal meg nem haladsz.

Talán az eddigi jól körülhatárolt keretek, struktúrák feloldódtak, nem válik külön egyértelműen a munkahelyi és otthoni idő, a munkaidő és szabadidő, az egyes munkahelyi vagy szabadidős tevékenységek megszokott helyszíne eltűnt, a lakásod vált mindennek a színtere.

Talán az izoláció, a monotonitás lemerít, belassít, kedvetlenné tesz és eltűntek a feltöltődést hozó tevékenységek, a hobbi, sport, színház, mozi, kirándulás, wellness. Talán nem töltődsz és hagyod magad lemerülni, kedvetlenül, motiválatlanul szétfolyni a múló időben.

Egy támogató közösség segíteni tud, hogy megtaláld saját válaszaidat ezekre a kérdésekre:

• Mire akarsz odafigyelni és mire nem; mivel akarsz időt tölteni és mivel nem?
• Milyen szerepeidben kell helyt állnod, és az egyes szerepeidben mik a legfontosabb értékeid és céljaid?
• Hogyan tudsz nemet mondani arra, amit nem, vagy máskor szeretnél és hogyan kapcsolódik ehhez az önértékelésed, önbecsülésed, önbizalmad?
• Hol vannak a határaid és hogy tudod ezeket megvédeni, érzelmileg intelligens kommunikációval?
• Hogyan ácsolj kereteket, alakíts ki struktúrát az eltűnt keretek és struktúrák helyett?
• Hogyan ne hagyd magad motivációs zombivá válni, alacsony energiaszintre süllyedve vegetálni és arra várni, mikor lesz már vége?

Ha szeretnél velünk tartani és részévé válni támogató közösségünknek, kövesd a Mátrai Szilvia coach, tréner oldalt a Facebookon, ahol hamarosan jövünk a részletekkel Rácz Zsuzsa írónővel és meghívott vendégeinkkel.

A Szupererő legyen veled a szétfolyó időben!

              Tudod te milyen érzés az állandósult készültségi állapot? Ha mentősként, tűzoltóként, rendőrként dolgozol vagy egyéb azonnali beavatkozást igénylő munkád van, akkor tudod. De nem csak akkor. Akkor is, ha kielégíthetetlen megfelelési vággyal élsz, ami észrevétlen teszi a stresszt a mindennapjaid általános kísérőjévé. Észre sem veszed, hogy a stressz úgy van jelen, mint a levegő vagy a víz. Természetes lételem. Következésképp nincs róla tudásod, hogy lehetne másképp is. Aztán történik valami, ami, ha nem pusztít el, akkor segít meglátni az eddigi helyzetet és lehetővé teszi a változtatást. És akkor hitetlenkedve tekintesz vissza. Hogyan tudtam ezt eddig kibírni? Hogyan voltam képes idáig eljutni a kisebbségi érzésemmel, vagy a szorongásaimmal és félelmeimmel, ne adj isten az irányíthatatlan agresszív dühömmel?

              David Goggins, a Can’t Hurt Me című könyvében így ír az ébredését megelőző halálközeli állapotáról: „Még csak harmincnyolc éves voltam, de már megéltem vagy tíz életet és százszor több fájdalmas élményt szereztem, mint a legtöbb nyolcvanéves…befejeztem a harcot és elérkeztem arra a pontra, ahol megértettem saját magamat, az öngyűlölő hazug kisgyermeket, aki azért csalt, hogy elfogadják őt. Megértettem, hogy gyermekkoromban azért szegtem meg a szabályokat, mert nem volt más eszközöm az érvényesüléshez, hiszen megbénított a szégyen. Féltem bevallani a tanáraimnak, hogy nem tudok olvasni. Rettegtem a megbélyegzettségtől. Mindezt meg kellett értenem ahhoz, hogy be tudjam fejezni az önbüntetést. Hosszú, magányos utat tettem meg idáig, tele nélkülözéssel. Az elmém folytonos kárhozatra ítélt. Félelemben és kétségek között éltem egészen mostanáig, rettegve attól, hogy egy senki vagyok, aki semmire sem jó. Ítélkeztem önmagam felett és másokat is megítéltem.”                

         Gogginst tehát egészen harmincnyolc éves koráig az elkeseredett düh sarkallta a kivételes teljesítmények elérésére, úgymint természetfeletti ultramaratoni győzelmek, lehetetlennek tűnő tengerészgyalogos kiképzések sora, a fizikai teljesítőképességet meghazudtoló rekorddöntések. A fájdalom szinte létszükségletté vált számára, mert nem tudta elképzelni, hogy önmaga sanyargatása nélkül is megérdemli az élet örömeit. Az emberfeletti teljesítmények után nemhogy sikerélményt, de még csekély örömöt sem érzett.                               

         Mígnem 2014 őszén látszólag minden egészségügyi ok nélkül teljesen legyengült és olyannyira energiavesztett állapotba került, hogy többé dühöt sem érzett. A világ egyik legelszántabb harcosának jártányi ereje sem maradt. A túlvilág kapujában úgy érezte, el kell engednie a sok-sok bűntudatot, haragvást és keserűséget.   

                „Egyszerűen nem volt erőm gyűlölni többé azt a rengeteg rasszistát, kétkedőt, bántalmazót, akik benépesítették a múltamat. Arra gondoltam inkább, hogy nekik köszönhetem, hogy olyanná váltam, amilyen ma vagyok. Elöntött a megbékélés érzése és lecsendesedett az elmém. Harmincnyolc éve álltam harcban a világgal és amikor már nagyon úgy nézett ki, hogy ott a vég, megtaláltam a békességet.”

                    Hogy vagy te az állandó készültségi állapottal? Téged mi inspirál a teljesítményed fokozására? Hol van benned a düh és hol lakik a belső békéd? Még ébredés előtt vagy, netán már utána? 

Már az óvodában kezdődött. Az öltözőben lopva egymásra néztünk, félénken összemosolyogtunk, együtt hallgattuk az óvónénik jó tanácsait és együtt sírtunk a papírvirágok felett. Az anyák napján.  Egyszer csak elkezdtünk igazán odafigyelni egymásra, beszélgetni, közös programokat szervezni, felnőtt szülinapokat is ünnepelni, együtt járni a Balatonra. Véletlenül nevünk is lett, amikor az egyikünk kemény magként beszélt rólunk, akkor váltunk Köménymaggá. Egyszer csak nem kellett tartanom attól, hogy valahová nem érek oda időben a gyerekért és akkor mi lesz, vagy tanítási szünetre bejött egy munka, vagy a nyári szünetet hogyan oldjuk meg, vagy ki vigye a gyereket a táncversenyre, karatéra, zongorára, neadjisten elmennénk apával színházba. Néha persze beszólunk egymásnak, vagy akár a másik rakoncátlan gyerekének. Vannak feszült pillanataink és vitáink is, de tudjuk, hogy attól még ugyanúgy számíthatunk egymásra már majdnem egy évtizede. Együtt szívunk, együtt nevetünk, akár egy szép nagy családban. Kommunnarelax forever, feltétel nélküli szeretet a gyerekeknek!

És hogy jön a Köménymaghoz a Szöcske? Három éve a Bihar-hegységben túráztunk páran. Egy meredek sziklafalon leereszkedve elértük a Csodavár barlang bejáratát. Elkapott az adrenalin és vakon mentem előre, egy-két beszólást még hallottam a többiektől, hogy „ne rohanjál már állandóan megint” és „álljál már meg, nézzél szét”, mígnem végérvényesen lehagytam őket és csak a jéghideg patakvíz és a sötét csend vett körül. Egy gömbölyűre koptatott szikla aljához akartam lépni, amikor megcsúsztam. A reccsenésre emlékszem leginkább, fájdalmat nem éreztem. A vízben ülve levettem a bakancsom és a lábfejemet néztem, ami vészjóslóan rángatózott. Lassan utolértek a többiek, lemásztak hozzám és csendesen körbeálltak. Nem volt sopánkodás, nem volt kérdőre vonás, sem szemrehányás. Egyszerűen csak elfogadása volt a történteknek, és annak, hogy én ilyen vagyok, és kész. Soha korábban nem éreztem még ilyen erősen, hogy feltétel nélkül el vagyok fogadva, nincs mese. Rám bízták a döntést, hogy visszafelé induljunk, vagy tovább menjünk. Az utóbbit választottam, vágytam rá, hogy a barlang végén - és ne megint az elején - lássam meg a fényt. Nagyon nem szeretek visszafelé menni. Kaptam a kezembe botot, a két karomba támogató kezeket, a fenekem alá pedig gólya viszi a fiát, amikor nagyon kellett. Így meneteltünk végig a Csodaváron. A barlang kijáratától az útig már a saját lábamon mentem fel, a Glavoj réten pedig beinvitáltak egy mentőbe, ahonnan gipszben szálltam ki. A Szegedi Örök Csajok Kedélyes Egylete, vagyis a Szöcske ilyen, chill van, para nincs. Két éve például Svájcban döntöttünk együttműködési csúcsrekordot, ahol egy nap leforgása alatt ugráltunk síparadicsomtól kezdve lankás legelőkön át mediterrán tóig bezárólag mindenütt. A Szöcskék kemények és lazák, érzékenyek és bölcsek, szívósak és életvidámak. Velük együtt sírunk, együtt nevetünk.

A Storycoaching csoportban meg együtt írunk, együtt nevetünk. Na jó, kicsit sírunk is, hogy azért rendben legyen a nap. A felolvasások után visszajelzéseket adunk, kísérjük egymást az íróvá válás soha véget nem érő útján. Ez a csoport támogat abban, hogy fikciót is írjak, ami önmagában még annyira nem nagy teljesítmény, elég sokan elkezdik. De ahhoz, hogy be is fejezzem, amit elkezdek, na ahhoz már kell nekem a csoport megtartó ereje. Márciusra készen lesznek az utómunkálatok is. Elkészül a regény, ami nem jött volna létre, ha nincs ez a közösség. Meg persze az összes többi. Éljenek a közösségek, éljen soká, hogy odafigyelünk egymásra!

Így ülök az ágyad szélén napokon keresztül. Megszűnik a külvilág, néha jön apa, tesóm, néha telefonálok. Jó így együtt, de mondod a szemeddel, hogy hagyjunk végre békén, hadd múljon a szenvedés. De nem megy. Leültetjük hát apánkat otthon a televízió elé, és megnézetjük vele az Angyalok városát.

Apám másnap másképp megy be a kórházba. Tudja, hogy aztán hirtelen nem lesz majd semmi dolga, és irtózik ettől a gondolattól.

Aztán jövök én, meredten nézel, bármerre megyek, rám tapad a szemed és némán követelőzöl. Nem tudok rájönni, mit akarsz még. És végre meghallom a gondolataidat. Nem hinném, hogy hallucinálok, csak elkezdem tudni, hogy mire gondolsz. Mondom, hogy azt nem lehet, te pedig egyre dühösebben akarod, némaságodban hőbörögve. Mondom, nem lehet, mert nem engedik be, kicsi még. Azt akarod, hogy csempésszem be a kabátom alatt. Mondom, nem lehet, megijedne, megrémülne, sírna attól, amit lát. Előveszem a táskámból a fényképét és egy hajcsattal az infúzió csövére csíptetem, szemmagasságban. Aztán már csak őt nézed, a képet bámulod, amikor kilépek az ajtón, és tudom, hogy az életedből is. 2007. december elseje van. Épp csak betöltötted a hatvanat.