Huszonhárom évesen volt egy furcsa álmom. A mai napig emlékszem rá. Egy stadion felső lépcsősorán álltam, mellettem egy nálam magasabb, mégis sokkal fiatalabb fiú, akihez erősen vonzódtam, de nem úgy, ahogy addig bárkihez. Ez a helyes srác körbemutatott a stadionon, fogta a kezem és azt mondta, hogy itt fogok holnap játszani.

Napokig agyaltam ezen az álmon, ez a fiú belém költözött. Be a gondolataimba, az érzéseimbe, jött velem mindenhová, érezni kezdtem őt. Mondtam a szerelmemnek is, hogy van ez az álomgyerek. Mondta, hogy ne már, az nem lehet, meg hogy még milyen fiatalok vagyunk, és mekkora felelősség, és az egyetem, meg hetek óta szinte minden estét végigbuliztunk, és hát nem üdítőt ittunk. Ilyet még gondolni se próbáljak meg, hogy valami gyerek költözött belém.

Másnap egy telefonfülkéből hívtam fel a nőgyógyász után. Mondtam neki, hogy már tizenegy hetes elmúlt, hallottam a szívdobogását. Néhány napunk van dönteni. Mire ő mondta, hogy jó, akkor majd bulizunk megint egy nagyot, mert elveszlek azonnal feleségül.

Szóval így lettem én egyetemista anyuka.

Attól a naptól kezdve egész más lett az életem. De egy dologról nem mondtam le. Muszáj volt menni táncolni. És itt ne délutáni társastáncra gondoljatok. Kábé havonta egyszer végigjártuk a város klubjait a barátaimmal, és hajnalig páros lábon ugrálva, teljes transzban, öt-hat órán keresztül táncoltunk. Mire hazaértem már világosodott, és ébredt a pici fiam. Annyira tele voltam élettel, hogy általában le se feküdtem délutánig.  

Ahogy teltek az évek, egyre ritkábbak lettek ezek az alkalmak, de azért egészen a járvány miatti korlátozásokig előfordult még velem ilyesmi.  De a COVID óta nem lehet elmenni táncolni. Meg máshová se. Sokszor úgy érzem, már nincs is kedvem, és hogy fogytán az erőm. Ilyenkor átgondolom, hogy milyen alternatívák vannak a feltöltődésre, amit a korlátozások mellet is lehet csinálni. Nekem a közösségek ezek. Beszélgetni, „együtt” lenni, meghallgatni és meghallgatást találni, még ha csak online is, de nagyon jó!

A húszéves fiam meg itthon írogatja a dalait. Már alig várom, hogy elérkezzen a nap, amikor elmehetünk végre a stadionba, és ő körbevezethet engem a felső széksorok között, körbemutatva, hogy holnap itt fog játszani a zenekarával.

***

Ha szeretnél része lenni egy támogató közösségnek, ahol sokat tanulsz majd magadról és a jóllétedről, tarts velünk Szupererő workshopunkon, amelyet Rácz Zsuzsa írónővel tartunk: http://www.communique.hu/szuperero-workshop/