Már az óvodában kezdődött. Az öltözőben lopva egymásra néztünk, félénken összemosolyogtunk, együtt hallgattuk az óvónénik jó tanácsait és együtt sírtunk a papírvirágok felett. Az anyák napján.  Egyszer csak elkezdtünk igazán odafigyelni egymásra, beszélgetni, közös programokat szervezni, felnőtt szülinapokat is ünnepelni, együtt járni a Balatonra. Véletlenül nevünk is lett, amikor az egyikünk kemény magként beszélt rólunk, akkor váltunk Köménymaggá. Egyszer csak nem kellett tartanom attól, hogy valahová nem érek oda időben a gyerekért és akkor mi lesz, vagy tanítási szünetre bejött egy munka, vagy a nyári szünetet hogyan oldjuk meg, vagy ki vigye a gyereket a táncversenyre, karatéra, zongorára, neadjisten elmennénk apával színházba. Néha persze beszólunk egymásnak, vagy akár a másik rakoncátlan gyerekének. Vannak feszült pillanataink és vitáink is, de tudjuk, hogy attól még ugyanúgy számíthatunk egymásra már majdnem egy évtizede. Együtt szívunk, együtt nevetünk, akár egy szép nagy családban. Kommunnarelax forever, feltétel nélküli szeretet a gyerekeknek!

És hogy jön a Köménymaghoz a Szöcske? Három éve a Bihar-hegységben túráztunk páran. Egy meredek sziklafalon leereszkedve elértük a Csodavár barlang bejáratát. Elkapott az adrenalin és vakon mentem előre, egy-két beszólást még hallottam a többiektől, hogy „ne rohanjál már állandóan megint” és „álljál már meg, nézzél szét”, mígnem végérvényesen lehagytam őket és csak a jéghideg patakvíz és a sötét csend vett körül. Egy gömbölyűre koptatott szikla aljához akartam lépni, amikor megcsúsztam. A reccsenésre emlékszem leginkább, fájdalmat nem éreztem. A vízben ülve levettem a bakancsom és a lábfejemet néztem, ami vészjóslóan rángatózott. Lassan utolértek a többiek, lemásztak hozzám és csendesen körbeálltak. Nem volt sopánkodás, nem volt kérdőre vonás, sem szemrehányás. Egyszerűen csak elfogadása volt a történteknek, és annak, hogy én ilyen vagyok, és kész. Soha korábban nem éreztem még ilyen erősen, hogy feltétel nélkül el vagyok fogadva, nincs mese. Rám bízták a döntést, hogy visszafelé induljunk, vagy tovább menjünk. Az utóbbit választottam, vágytam rá, hogy a barlang végén - és ne megint az elején - lássam meg a fényt. Nagyon nem szeretek visszafelé menni. Kaptam a kezembe botot, a két karomba támogató kezeket, a fenekem alá pedig gólya viszi a fiát, amikor nagyon kellett. Így meneteltünk végig a Csodaváron. A barlang kijáratától az útig már a saját lábamon mentem fel, a Glavoj réten pedig beinvitáltak egy mentőbe, ahonnan gipszben szálltam ki. A Szegedi Örök Csajok Kedélyes Egylete, vagyis a Szöcske ilyen, chill van, para nincs. Két éve például Svájcban döntöttünk együttműködési csúcsrekordot, ahol egy nap leforgása alatt ugráltunk síparadicsomtól kezdve lankás legelőkön át mediterrán tóig bezárólag mindenütt. A Szöcskék kemények és lazák, érzékenyek és bölcsek, szívósak és életvidámak. Velük együtt sírunk, együtt nevetünk.

A Storycoaching csoportban meg együtt írunk, együtt nevetünk. Na jó, kicsit sírunk is, hogy azért rendben legyen a nap. A felolvasások után visszajelzéseket adunk, kísérjük egymást az íróvá válás soha véget nem érő útján. Ez a csoport támogat abban, hogy fikciót is írjak, ami önmagában még annyira nem nagy teljesítmény, elég sokan elkezdik. De ahhoz, hogy be is fejezzem, amit elkezdek, na ahhoz már kell nekem a csoport megtartó ereje. Márciusra készen lesznek az utómunkálatok is. Elkészül a regény, ami nem jött volna létre, ha nincs ez a közösség. Meg persze az összes többi. Éljenek a közösségek, éljen soká, hogy odafigyelünk egymásra!