T. István indulás előtt még egyszer a tükörbe néz. Szakálla gondosan nyírva, szemüveglencséje maszatmentes, öltözéke makulátlan. Mielőtt kilépne a bejárati ajtón, már felveszi a maszkot és gumikesztyűt. Nagyon vigyáz önmagára is, de egy kicsit mindig fontosabb számára, hogy másokra vigyázzon.
Fél órával nyitás előtt érkezik munkahelyére, ahogy a vezetőség elvárja. Marika, a takarítónő a reggeli köröket futja, mindent fertőtlenít. István távolságtartó Marikával. Az az igazság, hogy ebből a szempontból örül a vírusnak, mindig is kellemetlen volt számára közel menni az emberekhez.
Pontban kilenckor beáll a telefontartozékokat árusító üzlet pultja mögé, amely elé plexit rögzítettek, hogy védjék a vevőket. Néhány perc múlva érkezik is az első vevő. István széles mosollyal köszönti az ifjú hölgyet érdeklődve, hogy miben segíthet.
- Üvegfóliát szeretnék a mobilomra. – mondja a maszkos hölgy.
- Elvitelre vagy felrakjam önnek?
- Tegye rá, kérem.
István akkurátusan benyomkodja szemüvege alá a maszkját, nehogy lecsússzon közben, és gumikesztyűt is cserél, majd szolgálatkészen munkához lát. Szereti csinálni, minden idegsejtjével összpontosít. Alaposan körbe fújkálja a telefont fertőtlenítővel, többször letörölgeti, még az üvegfólia csomagolását is fertőtleníti. Majd kibontja és egyik kezében a fóliát tartva, másikban a telefont, alkarjával gyors mozdulattal feltolja a maszkját és mély levegőt véve hosszan ráfúj a kijelzőre.
- No de uram, mit csinál? - kérdi a hölgy felháborodva.
- Mindig is így szoktuk, hogyan tudnám másképp leszedni a legapróbb porszemeket?