3.

Másfél óra alatt leértem Szegedre a 2-es Kórházba. Már négy óra telt el az újraélesztés óta. Rohanok végig a sürgősségi folyosóján. Apa és tesóm ott üldögélnek szürke arccal. Apám az utolsó pillanatig kitartott, amikor már 40 kilóra lefogytál, ő még mindig ragaszkodott hozzá, hogy ne vigyenek el téged otthonról. De azt már nem bírta elviselni, hogy vége, és hívta a mentőket. Éjszaka volt, szakadt az eső, a mentő villogva állt a kertkapu előtt, a családi ház ajtaja tárva-nyitva, mert éppen akkor rántottak vissza odaátról az emeleti hálószobába.

Amikor megérkezek a kórházba, közlik, hogy nem lehet bemenni hozzád, várni kell. Kérik az irataidat, mire mondja apám, hogy kérjék a tolvajtól, aki a mentés alatt kirabolta a lakást. Az asszisztens valahogy nem tűnik meglepettnek. Nem érdekel az egész rablás, csak bemehetnék hozzád. Kérdi az orvos, hogyan lehet a beteg ilyen rossz állapotban, kiszáradt és éhezik, tüdőgyulladása van és felfekvései. Apám szemében a döbbenet. Szemrehányást kap, ő? Vannak kérdések, amik annyira értelmetlenek, hogy nem kell rájuk válaszolni. Csak nézünk hárman a fiatal doktornőre, ő meg ránk, elég sokáig nézzük egymást. Aztán mégiscsak megérti, lesüti a szemét és elnézést kér. Most már be lehet menni.

Alig vagy látható a paplan alatt. Csukott szemmel fekszel, de megfogod a kezem. Biztosan tudom, hogy mindennel tisztában vagy. Biztos vagyok benne, hogy dühös vagy, amiért nem hagytak békén, és apára is dühös vagy, amiért az utolsó pillanatban berezelt. Tudom, sőt, tisztán hallom a gondolataidat, nem érted, hogy a sokéves otthonápolás után hogyan adhatta fel az utolsó pillanatban? Hogyan árulhatott el mégis a végén? Hiszen éveken át kitartott melletted, az orvosok, a barátok, az ápolók, sőt még a saját mihaszna gyerekeitek is győzködték, hogy adjon be téged egy otthonba. De ő hajthatatlanul kiállt melletted és nem bízott hidegen idegen kezek és helyek bizonytalanságára. Meg akart kímélni minden fájdalomtól, megaláztatástól, és veled akart lenni az utolsó pillanatig.

Csak ülök az ágyad szélén és nézlek. Milyen szép az arcod. Kisimult hófehér bőr, fiatalos vonások. Jól áll neked, hogy ledobtál 70 kilót. Ha hazajönnél, adnék kölcsön neked ruhákat. Még a fekete farmerem is rád menne, amit akkor vettem, mikor még nem tudtam, hogy terhes vagyok. Három hétig hordtam, azóta áll a szekrényben, rám már soha nem lesz jó, de neked szívesen kölcsönadom. Veszünk hozzá egy magassarkút, elviszlek fodrászhoz, és egy laza sminkkel 40 évesnek fogsz kinézni. Megszólítanak majd a járókelők, hogy milyen édes a kicsi fiad. Mire büszkén mondod majd, hogy az unokám!  

Körülnézek, a szobatársaid félrebeszélő öregasszonyok. Marika néni van vagy kilencven. Ízes szegedi tájszólásban szidja Kálmán bácsit. Közben tépi le magáról a hálóinget, pelenkát. Jönnek a nővérek, kikötözik a kezeit, vergődés, injekció, csend. Másik oldalt Gizike néni, akit a nővérek szerint három hét alatt csak egyszer látogattak meg, két percre. Gizike néni szakaszosan jajgat, határozottan, erős hangon, különböző hangszíneken. Itt fekszel most csendesen, nyugodtan. Nincsenek már benned csövek, gépek, csak egy infúzió csordogál. Anyukám, valami most annyira jó.

Kinyitod a szemed, rám nézel. Ketten vagyunk.

Ki emel, ki emel, ringat engemet?  Kinyitnám még a szemem, de már nem lehet… Elolvadt a világ, de a közepén anya ül és ott ülök az ölében én.

Mennyit vágytam rá kicsi koromban, hogy csak te meg én ketten lehessünk, hogy csak rám figyelj, hogy figyelj rám. A mai napig vágyom rá.

Beszélgetni kezdünk. Én beszélek, te pislogsz. Aztán megint a hörgés. És csend. Aztán verseket kezdek mondani. Csak úgy, ami eszembe jut. Minden szobatárs figyel. Az egész társaság hallgatja, ahogy hangosan felkiáltok:

Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, csekély e kéj.

Büszkén nézel rám, az én kislányom, nagyon okos. Megint csak eláraszt valami egészen szokatlan békesség. Jól érzem magam. Mégis hogyan lehetséges ez? Nem kéne nekem most szomorúnak lennem?