Tudod te milyen érzés az állandósult készültségi állapot? Ha mentősként, tűzoltóként, rendőrként dolgozol vagy egyéb azonnali beavatkozást igénylő munkád van, akkor tudod. De nem csak akkor. Akkor is, ha kielégíthetetlen megfelelési vággyal élsz, ami észrevétlen teszi a stresszt a mindennapjaid általános kísérőjévé. Észre sem veszed, hogy a stressz úgy van jelen, mint a levegő vagy a víz. Természetes lételem. Következésképp nincs róla tudásod, hogy lehetne másképp is. Aztán történik valami, ami, ha nem pusztít el, akkor segít meglátni az eddigi helyzetet és lehetővé teszi a változtatást. És akkor hitetlenkedve tekintesz vissza. Hogyan tudtam ezt eddig kibírni? Hogyan voltam képes idáig eljutni a kisebbségi érzésemmel, vagy a szorongásaimmal és félelmeimmel, ne adj isten az irányíthatatlan agresszív dühömmel?

              David Goggins, a Can’t Hurt Me című könyvében így ír az ébredését megelőző halálközeli állapotáról: „Még csak harmincnyolc éves voltam, de már megéltem vagy tíz életet és százszor több fájdalmas élményt szereztem, mint a legtöbb nyolcvanéves…befejeztem a harcot és elérkeztem arra a pontra, ahol megértettem saját magamat, az öngyűlölő hazug kisgyermeket, aki azért csalt, hogy elfogadják őt. Megértettem, hogy gyermekkoromban azért szegtem meg a szabályokat, mert nem volt más eszközöm az érvényesüléshez, hiszen megbénított a szégyen. Féltem bevallani a tanáraimnak, hogy nem tudok olvasni. Rettegtem a megbélyegzettségtől. Mindezt meg kellett értenem ahhoz, hogy be tudjam fejezni az önbüntetést. Hosszú, magányos utat tettem meg idáig, tele nélkülözéssel. Az elmém folytonos kárhozatra ítélt. Félelemben és kétségek között éltem egészen mostanáig, rettegve attól, hogy egy senki vagyok, aki semmire sem jó. Ítélkeztem önmagam felett és másokat is megítéltem.”                

         Gogginst tehát egészen harmincnyolc éves koráig az elkeseredett düh sarkallta a kivételes teljesítmények elérésére, úgymint természetfeletti ultramaratoni győzelmek, lehetetlennek tűnő tengerészgyalogos kiképzések sora, a fizikai teljesítőképességet meghazudtoló rekorddöntések. A fájdalom szinte létszükségletté vált számára, mert nem tudta elképzelni, hogy önmaga sanyargatása nélkül is megérdemli az élet örömeit. Az emberfeletti teljesítmények után nemhogy sikerélményt, de még csekély örömöt sem érzett.                               

         Mígnem 2014 őszén látszólag minden egészségügyi ok nélkül teljesen legyengült és olyannyira energiavesztett állapotba került, hogy többé dühöt sem érzett. A világ egyik legelszántabb harcosának jártányi ereje sem maradt. A túlvilág kapujában úgy érezte, el kell engednie a sok-sok bűntudatot, haragvást és keserűséget.   

                „Egyszerűen nem volt erőm gyűlölni többé azt a rengeteg rasszistát, kétkedőt, bántalmazót, akik benépesítették a múltamat. Arra gondoltam inkább, hogy nekik köszönhetem, hogy olyanná váltam, amilyen ma vagyok. Elöntött a megbékélés érzése és lecsendesedett az elmém. Harmincnyolc éve álltam harcban a világgal és amikor már nagyon úgy nézett ki, hogy ott a vég, megtaláltam a békességet.”

                    Hogy vagy te az állandó készültségi állapottal? Téged mi inspirál a teljesítményed fokozására? Hol van benned a düh és hol lakik a belső békéd? Még ébredés előtt vagy, netán már utána?