Így ülök az ágyad szélén napokon keresztül. Megszűnik a külvilág, néha jön apa, tesóm, néha telefonálok. Jó így együtt, de mondod a szemeddel, hogy hagyjunk végre békén, hadd múljon a szenvedés. De nem megy. Leültetjük hát apánkat otthon a televízió elé, és megnézetjük vele az Angyalok városát.

Apám másnap másképp megy be a kórházba. Tudja, hogy aztán hirtelen nem lesz majd semmi dolga, és irtózik ettől a gondolattól.

Aztán jövök én, meredten nézel, bármerre megyek, rám tapad a szemed és némán követelőzöl. Nem tudok rájönni, mit akarsz még. És végre meghallom a gondolataidat. Nem hinném, hogy hallucinálok, csak elkezdem tudni, hogy mire gondolsz. Mondom, hogy azt nem lehet, te pedig egyre dühösebben akarod, némaságodban hőbörögve. Mondom, nem lehet, mert nem engedik be, kicsi még. Azt akarod, hogy csempésszem be a kabátom alatt. Mondom, nem lehet, megijedne, megrémülne, sírna attól, amit lát. Előveszem a táskámból a fényképét és egy hajcsattal az infúzió csövére csíptetem, szemmagasságban. Aztán már csak őt nézed, a képet bámulod, amikor kilépek az ajtón, és tudom, hogy az életedből is. 2007. december elseje van. Épp csak betöltötted a hatvanat.