3.

Másfél óra alatt leértem Szegedre a 2-es Kórházba. Már négy óra telt el az újraélesztés óta. Rohanok végig a sürgősségi folyosóján. Apa és tesóm ott üldögélnek szürke arccal. Apám az utolsó pillanatig kitartott, amikor már 40 kilóra lefogytál, ő még mindig ragaszkodott hozzá, hogy ne vigyenek el téged otthonról. De azt már nem bírta elviselni, hogy vége, és hívta a mentőket. Éjszaka volt, szakadt az eső, a mentő villogva állt a kertkapu előtt, a családi ház ajtaja tárva-nyitva, mert éppen akkor rántottak vissza odaátról az emeleti hálószobába.

Amikor megérkezek a kórházba, közlik, hogy nem lehet bemenni hozzád, várni kell. Kérik az irataidat, mire mondja apám, hogy kérjék a tolvajtól, aki a mentés alatt kirabolta a lakást. Az asszisztens valahogy nem tűnik meglepettnek. Nem érdekel az egész rablás, csak bemehetnék hozzád. Kérdi az orvos, hogyan lehet a beteg ilyen rossz állapotban, kiszáradt és éhezik, tüdőgyulladása van és felfekvései. Apám szemében a döbbenet. Szemrehányást kap, ő? Vannak kérdések, amik annyira értelmetlenek, hogy nem kell rájuk válaszolni. Csak nézünk hárman a fiatal doktornőre, ő meg ránk, elég sokáig nézzük egymást. Aztán mégiscsak megérti, lesüti a szemét és elnézést kér. Most már be lehet menni.

Alig vagy látható a paplan alatt. Csukott szemmel fekszel, de megfogod a kezem. Biztosan tudom, hogy mindennel tisztában vagy. Biztos vagyok benne, hogy dühös vagy, amiért nem hagytak békén, és apára is dühös vagy, amiért az utolsó pillanatban berezelt. Tudom, sőt, tisztán hallom a gondolataidat, nem érted, hogy a sokéves otthonápolás után hogyan adhatta fel az utolsó pillanatban? Hogyan árulhatott el mégis a végén? Hiszen éveken át kitartott melletted, az orvosok, a barátok, az ápolók, sőt még a saját mihaszna gyerekeitek is győzködték, hogy adjon be téged egy otthonba. De ő hajthatatlanul kiállt melletted és nem bízott hidegen idegen kezek és helyek bizonytalanságára. Meg akart kímélni minden fájdalomtól, megaláztatástól, és veled akart lenni az utolsó pillanatig.

Csak ülök az ágyad szélén és nézlek. Milyen szép az arcod. Kisimult hófehér bőr, fiatalos vonások. Jól áll neked, hogy ledobtál 70 kilót. Ha hazajönnél, adnék kölcsön neked ruhákat. Még a fekete farmerem is rád menne, amit akkor vettem, mikor még nem tudtam, hogy terhes vagyok. Három hétig hordtam, azóta áll a szekrényben, rám már soha nem lesz jó, de neked szívesen kölcsönadom. Veszünk hozzá egy magassarkút, elviszlek fodrászhoz, és egy laza sminkkel 40 évesnek fogsz kinézni. Megszólítanak majd a járókelők, hogy milyen édes a kicsi fiad. Mire büszkén mondod majd, hogy az unokám!  

Körülnézek, a szobatársaid félrebeszélő öregasszonyok. Marika néni van vagy kilencven. Ízes szegedi tájszólásban szidja Kálmán bácsit. Közben tépi le magáról a hálóinget, pelenkát. Jönnek a nővérek, kikötözik a kezeit, vergődés, injekció, csend. Másik oldalt Gizike néni, akit a nővérek szerint három hét alatt csak egyszer látogattak meg, két percre. Gizike néni szakaszosan jajgat, határozottan, erős hangon, különböző hangszíneken. Itt fekszel most csendesen, nyugodtan. Nincsenek már benned csövek, gépek, csak egy infúzió csordogál. Anyukám, valami most annyira jó.

Kinyitod a szemed, rám nézel. Ketten vagyunk.

Ki emel, ki emel, ringat engemet?  Kinyitnám még a szemem, de már nem lehet… Elolvadt a világ, de a közepén anya ül és ott ülök az ölében én.

Mennyit vágytam rá kicsi koromban, hogy csak te meg én ketten lehessünk, hogy csak rám figyelj, hogy figyelj rám. A mai napig vágyom rá.

Beszélgetni kezdünk. Én beszélek, te pislogsz. Aztán megint a hörgés. És csend. Aztán verseket kezdek mondani. Csak úgy, ami eszembe jut. Minden szobatárs figyel. Az egész társaság hallgatja, ahogy hangosan felkiáltok:

Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, csekély e kéj.

Büszkén nézel rám, az én kislányom, nagyon okos. Megint csak eláraszt valami egészen szokatlan békesség. Jól érzem magam. Mégis hogyan lehetséges ez? Nem kéne nekem most szomorúnak lennem?

2.

Meg kell állnom tankolni az autópályán. Fizetés után fürgén visszaülök a kocsiba. Erről a mozdulatról is te jutsz eszembe. Hogy milyen egyszerűnek tűnik, pedig milyen keservesen nehéz is tud lenni, már ha egyáltalán sikerül. A kórházi kontrollvizsgálat jut eszembe.

Akkor már hónapok óta nem hallottuk a hangod. Már hónapok óta csak úgy tudtál lejönni a hálóból a lépcsőn, ha egyesével lehúztuk először a jobb, majd a bal lábad. Felfelé ugyanígy, toltuk először a jobb, majd a bal lábad. Néha úgy tettél, mintha sírnál, csak már az se ment. De a szemed! Az félelmetesen élt, tán még soha nem láttam annyira élőnek, mint azokban az időkben. Elszégyelltem magam, amikor rám néztél. Miért voltam én olyan keveset veled? Miért hagytalak olyan gyakran egyedül? Miért nem akartunk az étkezőasztalnál látni? Miért nem segítettem apának tisztába tenni, mosdatni, öltöztetni? Mert nem tudtam, nem ment.   

De a kórházi kontrollra elkísértelek, Incike, az otthoni ápolód is jött. Hárman tuszkoltunk be a kocsiba. Szakadt rólunk a víz. Odaértünk, próbáltunk kiszedni a mentők bejárójánál. Mint Micimackó, amikor beszorult az odúba. Az étvágyad még megvolt, enni még tudtál, és mindent meg is ettél. Húztunk, hó-rukk. Nem volt jó úgy, visszacsücsültél az ülésre, más technikával kellett. Apa kintről húzott, én bentről toltalak, Incike a lábaidat rakosgatta. Háromra, hó-rukk. És kint voltál végre. Nehezen ment a járás, de csak elértünk valahogy a neurológiára, megkerestük az ambuláns rendelést. Mindenhol ültek, voltak vagy százan. Akkor egy nővér megszánta sziszifuszi küzdelmünket, kaptunk egy tolószéket. És egy csomó undorodó, lesajnáló tekintetet. Anyukám, ezeket te is mind láttad, bele se merek gondolni, mit érezhettél. Átvergődtünk a tömegen, kerestünk egy zugot, ahol meg tudtunk állni hárman. Te közöttünk a tolószékben. És akkor megszólaltál a halvány rekedtes hangodon, amit akkor már hónapok óta nem használtál. Határozottan kijelentetted:

- Mennyi itt a stupid.

Apám halvány mosollyal kezdte a fokozatosan görcsössé váló nevetést. Egyre hangosabban röhögtünk, nyerítettünk, hogy a könnyünk is kicsordult. Te is mosolyogtál és a vállaid ütemesen rázkódtak, elégedettnek tűntél.

1.

Néhány órával ezelőtt feltámadtál. Pontosabban feltámasztottak. Gondolkodás és kérdezés nélkül, csak mert ez a szokás, hátha lesz még ebből valamiféle élet, foghatjuk még egy kicsit a kezed, vagy láthatjuk a döbbenetet a szemedben, amivel évek óta beszélsz, vagy érezhetjük a szádba ragadt ételek túlvilágra költöző szagát. Miközben száguldok hozzád az autópályán, szól a rádióban a Matafixtől a Living Darfur. You shall rise, fel fogsz támadni. Fasza.

Eszembe jut vezetés közben a boltos történet. Sajtot kértél az ABC-ben és a csemegepultnál akartál fizetni. Elővetted a pénzt, és adtad volna az eladó kezébe. Először flegmán közölte, hogy a pénztárnál kell fizetni, aztán megismételte, és amikor mégis letetted elé az ötszázast, kiröhögött. Meg kellett volna fognom a fejét a hajánál fogva és beleverni a pultba. Te nem mondtál semmit, rámosolyogtál, pedig akkor még tudtál beszélni. Anyukám, mindig mosolyogtál, amikor bántottak.

Csak néhány hónappal a boltos történet előtt vettem észre, hogy baj van. Amikor a Ráday utcában laktunk albérletben, eljöttél vigyázni az unokádra, hogy kimehessünk a Szigetre. Akkor szakadt rám a felismerés, mint egy játszótéren önfeledten játszó gyerekre a hintaállvány, hogy kezdődik. Kezdődik nálad is, ami a nagymamát négy év alatt elvitte. Éppen indultál haza Szegedre, a Nyugatiból ment a vonat. Láttam, hogy zavart és nyugtalan vagy. Kérted, kísérjelek le a kapuba. Amikor leértünk, kérted, menjünk ki együtt a pályaudvarra.

- Anyukám, hát tudod, hogy a gyerek fent alszik a harmadikon, hogy hagyhatnám itt egyedül?

- Hozd le, betesszük a babakocsiba és eljöttök velem. Én nem tudom, merre kell menni.

- Földrajztanár vagy, a világon bárhová el tudnál menni a térképeiddel.

- Én azt a térképet már nem értem. Nagyon félek.

Hívtam neked egy taxit, megmondtam a taxisnak, hogy tegyen fel a vonatra, adtam pénzt is. Visszamentem a szuszogó kis kétévesemhez, befeküdtem mellé az ágyba és csendesen zokogni kezdtem. Jó gyorsan és intenzíven kellett sírnom, hogy mire felébred a kis aranyhajú, ne lássa, hogy amíg ő nyálcsorgatva szendergett a forró augusztusi délutánon, addig az anyukája belezokogta magát az előtte álló küzdelembe.

Miközben az anyukáját meg egy idegen sofőrre bízta. 

Talán többször is hallottad már ezt a kijelentést, talán már unod is, ha valaki ezzel jön. Egyébként is, mi van akkor, ha nem akarsz jelentős eredményeket elérni, mert pontosan látod, hogy az oda vezető út túl nehéz és egyszerűen nem tudsz kigondolni olyan vonzó célt, amely megérné a küzdelmeket? Persze, dönthetsz úgy, hogy maradsz a középszerű kényelmesben. Ebben az esetben értékeld azt, amid van és hagyj fel a jobb és a több utáni álmodozással. Így is el tudod érni a kiteljesedett, boldog életet. De ha a másik lehetőség mellett döntesz és szeretnél egyre több sikerélményt elérni, szeretnél egyre jobbá válni a munkádban, a sportban, a hobbidban vagy a kapcsolataid minőségén szeretnél javítani, akkor viszont szükség lesz a vonzó cél meghatározására, amiért megéri küzdeni, nehézségeket vállalni és néha akár szenvedni is. A döntés a tiéd. Melyiket választod, szeretnél fejlődni, vagy megelégedsz azzal, ami van, olyannak, amilyen? 

Ha a fenti kérdésre a válaszod határozottan a fejlődés, akkor érdekes lehet számodra a legendás amerikai tengerészgyalogos, David Goggins által hirdetett 40 %-os szabály. Goggins szerint, amikor úgy érzed, már elérted teljesítőképességed határát, még csak akkor jársz körülbelül 40 százaléknál. Energiatartalékaidnak még felét sem aknáztad ki.

„Ok, köszi David, sokat segítettél”, gondoltam magamban először olvasva ezt a kijelentést. Aztán megértettem, hogy aki a 40 %-os szabályt alkalmazza, annak nem elég pusztán egy motiváló célkitűzés, hanem megszállottan ragaszkodnia kell a céljához. Rendíthetetlenül küzdenie, kudarcok esetén kitartó ismétléssel és kemény munkával újra próbálkoznia. Ez eddig viszonylag gyakori, idáig nagyon sokan eljutnak, akikben munkál a tettvágy. De ez még nem mindig elég a céleléréshez. Van itt még egy dolog. Ami a kitartó munka ellenére sokszor visszahúzza az embereket, és nincs is róla tudásuk. Ez a felszín alatt megbúvó gátló hiedelmek sora. Amelyek nagyrészt gyermekkori negatív tapasztalatokból alakultak ki, és egyénenként eltérőek. Míg valakit az gátol az anyagi sikerességben, hogy az édesapja sokat ismételgette gyermekkorában, hogy meggazdagodni csak tisztességtelenül lehet, másokat például az, hogy a nagyszülei birtokait államosították, emiatt gyermekkorában az volt a családi narratíva, hogy felesleges küzdeni, úgyis elveszik, amid van.

Több mód létezik a gátló hiedelmek tudatosítására és leküzdésére. Akár pszichoterápiában, hipnózisban, agykontrollal vagy gyermekkori emlékek átírásával is lehetséges. Goggins egy másik utat javasol, mégpedig az általa összegyűjtött „természeti törvények” elfogadását, melyek nagy kihívások esetén felkészítenek a nehézségekre és segítenek megacélozni az elmét és testet:

1. Küzdelmeidet látva lesznek majd olyanok, akik gúnyolnak, kinevetnek.
2. Gyakran úrrá lesz rajtad a bizonytalanság.
3. Nem tudsz mindig a legjobb lenni.
4. Lehet, hogy kilógsz majd a sorból, te leszel az egyetlen nő vagy férfi, meleg vagy pont hetero, zsidó vagy katolikus, fogyatékkal élő, stb.
5. Lehetnek majd szörnyen magányos, félelmetes és fájdalmas időszakaid.

Ezeket akkor tudod leküzdeni, ha elhiszed magadnak, hogy képes vagy rá. Az elméd a legerősebb fegyvered, de a megszokottól eltérő helyzetekben hajlamos szabotálni a változást. Meg kell tanulnod az elmédet a szolgálatodba állítani, és ehhez elsősorban saját magadat kell legyőznöd. Ha képes leszel uralni az elméd gátló, visszahúzó erejét, vagyis a hiedelmeket, akkor hosszú távon egy egészen más minőségű élet lesz a jutalmad.